A megfelelési kényszer ellenszere: várni kell

3a

Sok helyről hallom, hogy nem kell megfelelni mások elvárásainak. Hogy nem szabad, hogy az határozza meg a cselekedeteinket, döntéseinket, hogy mit várnak mások. De ritkán hallom a hogyant! Gyakran veszem észre magamon, hogy egy hirtelen spontán helyzetben azt mondom, amit a másik hallani akar, amivel nem okozok csalódást. Ilyenkor az eredeti mondandó, az érzés, ami a lelkem mélyén van, kiszorul. Átadja a helyét az illendőségnek és jólneveltségnek.

Amikor nagyobb horderejű dologról döntök, tudatosan, átgondolom a helyzetet. Ilyenkor lényegesen egyszerűbb elkülöníteni, hogy mi az, amit ténylegesen akarok, mi az, amiről más akarja, hogy akarjam és mi az, amiről kényszerűségből érzem úgy, hogy akarnom kell. Amikor mindezt látom, akkor már tudok szabadon dönteni.

A spontán, gyors helyzet más. Néhány napja volt egy beszélgetésem a kórházban, ahol dolgozom, a pszichológusok vezetőjével. Nem sokkal korábban ez a hölgy vett fel a kórházhoz, azóta hosszú ideig szabadságon volt és nem találkoztunk. Feszült voltam a találkozó előtt. Nem tagadom, vágytam rá, hogy elégedett legyen velem. Az egész beszélgetés nagyjából 15 percig tartott. Ő megkérdezte tőlem, hogy mit tanultam, mióta itt vagyok? Az első gondolatom az volt, hogy erre valami jót kéne mondani! Valami olyasmit, ami alapján ő megbizonyosodik róla, hogy jó döntés volt felvennie. Ez volt az én kondicionált reakcióm: mondani valami jót. Kiolvasni a másik fejéből, hogy mit szeretne hallani és aszerint felelni. Erre tanítottak, így illik. De ezt meg lehet állítani!

Először nem mondtam semmit. Vártam. Teltek a másodpercek, a csend kicsit feszült volt, de nem volt kínos. Nem törekedtem rá, hogy csak azért beszéljek, hogy ne legyen csend. Múlt az idő és valami megérkezett hozzám. Megérkezett a kérdés, kicsit másként, mint az első pillanatokban. Már nem azon gondolkodtam, hogy mi lenne a jó válasz, hogy hogyan tudnék egy kívánt hatást kiváltani, hanem, hogy mi az őszinte válasz, hogy mi az, ami van. Ekkor eszembe jutott egy jelenet néhány nappal korábbról. Nagyjából tíz másodperc telhetett el, amíg megszólaltam és elmeséltem a jelenetet. Ez egy igazi, őszinte történet volt, pontosan kifejezte, az én akkori viszonyulásomat a kórházi tapasztalataimhoz, kifejezte azt, ami azon a fátyolfelhős napon, abban a karosszékben ülve bennem volt. Nem csomagoltam be, nem szépítettem.

Szerintem sokkal könnyebb őszinte, hiteles módon reagálni, nem az elvárásoktól meghatározva, amikor van idő. De általában egy gyors és spontán helyzetben is megtehetem, hogy nem reagálok azonnal, tudattalanul, a sémáim és beidegződéseim szerint. Szerintem ilyenkor várni kell. Öt másodpercet, vagy tízet. Nem azért, hogy cenzúrázzam magam! Nem azért, hogy elszámoljak húszig és visszafogjam a haragomat, vagy illedelmesebbre szabjam a mondandómat! Azért, hogy minél pontosabban ki tudjam mondani azt, ami bennem van a helyzettel kapcsolatban. Elsőre ez kínosnak tűnhet, egy egyszerű kérdésre válaszul csak állni a másikkal szemben némán. De ez egyben azt is kommunikálja, hogy komolyan veszem a másik személyt, komolyan veszem a kérdését. És ebben a csendben, ebben a várakozásban megszülethet egy igazi válasz.

 

És hogy mit válaszoltam, mi volt a történet, ami eszembe jutott? Pár héttel előtte a kórház kertjében ültem egyedül egy padon, volt nagyjából negyed órám üresen. Több olyan pacienssel dolgoztam együtt, akik féloldali bénulás miatt nem tudták használni az egyik kezüket. Amikor hallottam ezektől az emberektől, hogy micsoda nehézség a cipőfűzőjüket bekötni egy kézzel megdöbbentem. Korábban meg sem fordult a fejemben, hogy lehet cipőt kötni egy kézzel is, egyszerűen megoldhatatlannak tűnt. Ültem a padon és megpróbáltam, először bal kézzel, (a kevésbé ügyes kezemmel) bekötni a bal cipőmet. Nehéz volt! Olyasmivel próbálkoztam, amit máskor tudattalanul csinálok, a megszokott mozdulatsorral, anélkül, hogy figyelnék rá, anélkül, hogy egyáltalán tudnám, mit csinálok. Először végig kellett gondolni a mozdulatot. Nem is tudtam, hogy hogyan kötöm a masnit, csak a kezemben volt benne. Elkezdtem sután húzogatni a fűző szálait, megszorítani volt a legnehezebb, hiszen nem tudtam ellent tartani. Szinte megdöbbentett, amikor sikerült! Ezután bekötöttem a jobb kezemmel a jobb cipőmet. Egész nap nem oldódott ki. Szóval néha máshol vannak a határok, mint ahol hisszük őket.

Imre Gábor

Vissza az Írások fülre.

Hozzászólások: