A naplóírásról

2a

Szerintem a naplóírás az önismeret királyi útja. A naplóm jóvoltából jobban képbe kerültem önmagammal, mint bármelyik önismereti csoporton, vagy terápián. Nyolc évvel ezelőtt olvastam egy cikkben, hogy kísérlettel mutatták ki a naplóírás testi egészségre gyakorolt hatását. Az egyik csoport feladata az volt, hogy egy traumatikus élményt követően napi tizenöt percben írjanak a nehéz eseményről, a legmélyebb érzéseikről. Középtávon nem csak pszichés tényezőkben mértek kedvezőbb értékeket, (mint alacsonyabb stressz-szint, vagy depresszióra való hajlam), hanem a testi egészség tekintetében is, mint (immunrendszer, vagy vérnyomás) (Baikie, K. A., & Wilhelm, K, 2005).

A cikk olvasása után elkezdtem írni én is. Először nevetségesnek éreztem: naplót írni… Kicsit szégyelltem is. Nem is hívtam naplónak, gondolatban sem, csak „írásnak”. Az amerikai filmek tizenéves kislányai jutottak eszembe a „Kedves Naplóm…” kezdetű jegyezéseikkel. Mégis, miután elkezdtem, hamar rákaptam az írás ízére. Az első meglévő bejegyzésem 2007.04.17-ről származik, most 1024 bejegyzésnél tartok. Ez nagyjából három naponként egy. Előtte volt egy másfél-két évnyi anyag, ami megsemmisült, mikor betörtek hozzám és ellopták a számítógépemet és pár műszaki holmit. A naplót sajnáltam a legjobban. Messze a legjobban.

Miről kell írni, hogyan kell írni?

Arról írok, ami éppen foglakoztat. Nem a tényekről, nem feltétlenül a nagy eseményekről, nem törekedve az irodalmiságra. Pillanatnyi hangulatokról, élményekről, érzésekről írok. Csalódottságról, irigységről, fájdalomról, szorongásról, vagy földöntúli boldogságról és teljességről. A naplóm alapján nem lehetne rekonstruálni az életemet, mikor hol laktam, hol dolgoztam, ezek inkább csak véletlenül derülnek ki belőle. Talán azt a kérdést érdemes feltenni, írás előtt, hogy „Mi van most bennem leginkább?” De ha ez nehéz, akkor csak el kell kezdeni. Én arra törekszem, hogy minél tömörebben én pontosabban fogalmazzak az érzéseimet illetően.

Mi a jó a naplóírásban?

Mindig szerettem gondolkodni, filozofálni, de az írás más. Rá vagyok kényszerítve, hogy végigvigyem a gondolatsort, hogy részletekbe menőkig kifejtsem. Ilyenkor kivétel nélkül megtudok valami újat, amit korábban nem tudtam. Ez konstruktív folyamat, nem pusztán rekonstruktív.

Szerintem sokszor attól szenvedünk, hogy nem látjuk tisztán a helyzetet, amiben benne vagyunk. Valamivel nem akarunk szembesülni, ami pillanatnyilag túl kínos, vállalhatatlan lenne, inkább meséket gyártunk. A naplóírásban az a jó, hogy őszintének lehet lenni. Kíméletlenül őszinte lehetek önmagamhoz. Felszabadító ereje van, amikor leírok valamit, amit előtte soha nem mondtam ki. Olyan gondolatokat, amit nem szívesen mondanék el másnak, vagy amit önmagam előtt is szégyellek. Ilyenkor a valódi önmagam találkozik az idealizált önképpel és nyilvánvalóvá válik a kettő távolsága. Ezután lassan elkezdhet csökkenni a távolság. A naplóírás hosszú távon megtanít felvállalni a legsötétebb gondolataimat önmagam előtt. Sötét gondolatai pedig mindenkinek vannak, ebben egészen biztos vagyok. Utána pedig alá írom az aznapi dátumot és a nevemet.

Olvasni is szoktam a naplómat, a régi bejegyzéseket, bár nem rendszeresen. Ez segít folyamatában látni az életemet, az összefüggő korszakokat, mint egy idővonalat. Látni, hogy mennyire másként gondolkodtam mondjuk öt év előtt. Így megláthatok összefüggéseket, hasonlóságokat a régmúlt eseményeivel.

Amikor nem látok ki a szomorúságból, amikor valami nagyon fájdalmas történik velem, bennem, olyankor rendre írni szoktam. Általában ilyenkor írok a leghosszabban. Van, hogy órákon keresztül, nagyon részletesen. Olyankor, ha írok, már nem vagyok annyira egyedül a fájdalmas élményben, a végére valami mindig átértékelődik. Valami mindig új megvilágítást nyer, új szempontok jönnek be. A végére mindig megnyugszom.

Egyedül magamnak írom

A napló nem családi krónika, amit majd az unokák olvasnak. Én mindig azzal a tudattal írom a naplómat, hogy nem mutatom meg senkinek. Szerintem ez legfontosabb szabály. Ez segít, hogy teljesen őszinte tudjak maradni. Így nem kell azzal foglalkoznom, hogy ki mit vár tőlem, hogy kit bántok meg, hogy ki fog csalódni bennem, hogy mi ciki és mi nem. Ritkán előfordul, hogy egy-egy bejegyzést megmutatok valakinek, de ezt mindig csak utólag döntöm el, amíg írok, arra gondolok, hogy ezt senki sem láthatja. Ha valakinek írom a bejegyzést, az szerintem régen rossz. A teljes anyagot soha nem fogom senkinek átadni. A második legfontosabb szabály, hogy úgy védem le, hogy az valóban ne juthasson illetéktelen kézbe, a harmadik pedig, hogy úgy őrzöm (pl. felhőben) hogy én ne veszíthessem el.

Imre Gábor

Forrás:
Baikie, K. A., & Wilhelm, K. (2005). Emotional and physical health benefits of expressive writing. Advances in Psychiatric Treatment, 11(5), 338-346.

Vissza az Írások fülre.

Hozzászólások: