Mindenről a párom tehet? – veszekedés veszekedés hátán. Ez a bejegyzés a Leválás és szorongás a család rendszerében folytatása, a téma önmagában érthető, de a mélyebb megértés igényével olvasó érdeklődőnek érdemes az első bejegyzést is áttekintenie.
Tényleg a párom a hibás?
Gyakori vélekedés, hogy egy párkapcsolat viszontagságaiért leginkább a másik fél a felelős. A másik, aki nem én vagyok. Azért veszekszünk, azért szenvedünk egy kapcsolatban, mert a másik „narcisztikus”, „hisztériás”, vagy „labilis”. Ezt éppen csak ő ezt nem látja be. A párterápiás tapasztalat ellentmond ennek a magyarázatnak.
Murray Bowen az érzelmi érettség mértékegységének a szülőkről való érzelmi leválást tekintette. A leválást egy skála mentén képzelte le, melynek egyik végpontja a teljes egészében összeolvadt kapcsolatokban létező egyén, aki képtelen a szorongásait egymaga kezelni, ezért hogy a kapcsolatot fenntartsa, automatikusan alárendelődik a környezete igényeinek. Így megkapja az áhított gondoskodást, de ezért értékes valutával fizet, a szabadságával.
A skála másik végpontja az autonóm, teljes mértékben differenciálódott egyén, aki képes szabályozni saját szorongásait, ezért nincs a fenti módon ráutalva másokra. Énjének határai szilárdak, képes a saját belső iránytűjét követni, és képes intim kapcsolatokat létesíteni anélkül a félelem nélkül, hogy elveszíti saját magát.
Ott tartunk a leválásban, ahol a párunk
Ebben a modellben mindenki elhelyezhető valahol a teljes összefonódástól a teljes differenciálódottságig tartó tengelyen. Az elméletalkotó tapasztalatai szerint olyan párt választunk, akivel azonos differenciáltsági szinten vagyunk. Ez alapján a partnerünk jó eséllyel hozzánk igen hasonló mértékben differenciálódott. Eleve olyan emberekhez kezdünk vonzódni, azzal van közös világkép, közös tapasztalat, aki a differenciáció azonos fokán tart. Így az összemosódott határok közt nevelkedett személyek hasonló módon összefonódásra hajlamos partnerrel lépnek kapcsolatba és saját kapcsolatunkban, családjukban újra létrehozzák a származási családokra is jellemző masszaszerű kapcsolati szerkezetet.
A veszekedés szerepe
Minél összeolvadtabb a család, annál labilisabb és szorongástelibb az érzelmi rendszere. Enyhülést a veszekedésben, eltávolodásban találnak. A veszekedések során átélhető távolság átmeneti menekvést ad az én elvesztésétől való félelem elől.
Forrás:
Goldenberg: Áttekintés a családról, Második kötet – Murray Bowen Családrendszer-elmélete
Az autonómia, az összetartozás és a leválás dilemmái
Kapcsolatainkat kezdetétől meghatározza két egymásnak feszülő erő rejtett egyensúlya. Az egyik erő az önállósodás, ami egy gyereket a fejlődés, a világ felfedezése irányába hajt. A másik az összetartozás, a családi fészek biztonsága, a védelem igénye. Ezek az erők ösztönösen munkálnak minden egyénben és családban. Ezen ellentétes irányú erők konfliktusa végigkísér minket életünk során. Egyensúlyuk dinamikusan változik, minden család számára küzdelmet jelent, hogyan talál nyugvópontot a családtagok összefonódása és autonómiája között.
Elsőre azt gondolhatjuk, hogy a szeretetteli és szoros családi kötelék mindig kívánatos, de a helyzet ennél összetettebb. Nem nehéz elképzelni, milyen érzelmi megterheléssel jár, mikor valaki nagyon eltávolodik az eredeti család értékrendjétől, ha életformája, politikai nézetei, vagy pályaválasztása elfogadhatatlanná válnak a család szemében. Nem könnyebb sors a keserű elvágyódás sem, mikor valaki azon az áron marad a szoros kötelékben, hogy lemond az álmairól és nem teljesíti ki önmagát.
Változó egyensúly a leválás során
Az önállóság és az összetartozás rendszerében inkább pillanatnyi nyugvópontokat találhatunk, mint stabil, hosszútávú egyensúlyt. A két egymásnak feszülő erő harca elkerülhetetlenül feszültséghez és szorongáshoz vezet, de ha az egyik oldal nagyon túlsúlysúlyba kerül, az sem szerencsés eset. Mikor a mérleg tartósan elbillen az egyik irányba, az szélsőséges megoldásokhoz vezet. Tévedni tehát mind a két véglet irányába lehet, amennyiben nincs meg a kellő rugalmasság.
A túlzott összefonódás veszélyei
Az összeolvadt családok tagjai gyakran úgy érezhetik, hogy ismerik egymás érzelmeit, fantáziáit, gondolatait. A problémát nem az érzelmi közelség okozza, hanem a rugalmasság hiánya, ahol nincs tere az egyénnek arra, hogy a többiekétől eltérő álláspontokat alakítson ki, vagy, hogy legyenek az életének privát területei. A család ilyenkor egy homogén masszára kezd hasonlítani.
Ahol az egyén érzelmi önállósodása, differenciálódása nem történik meg, a határok összemosódnak és károsodik az egyének autonómiája. A tagok nem bírják el annak az érzelmi feszültségét, hogy egymástól különböző álláspontokat képviseljenek, szembehelyezkedjenek. Az összeolvadt kapcsolatok kialakítására hajlamos emberek érzékenyen reagálnak a szorongásteli helyzetekre. Megnyugtatást jellemzően a másokkal való kapcsolatban, a külső megerősítésben találnak. Hogy ezt megkapják és enyhüljön a szorongás, készek feláldozni egyéniségüket, önállóságukat. Szorongáskeltő helyzetekben automatikusan alárendelődnek a másoktól érkező érzelmi igényeknek. Elsődleges tehát a biztonság igénye, ez azonban nagyfokú ráutaltságot eredményez. Mások tetszésének elnyerése kiemelten fontossá válik, amiért gyakran az önálló akaratukkal fizetnek. Kevéssé képesek másoktól független döntéseket hozni, fontos, hogy döntéseiket jóváhagyják az érzelmileg fontos személyek.
Egészséges autonómia
A kellőképp elkülönült ember képes a saját céljait és meggyőződését követni, azokat a környezetével szemben is fenntartani. Szorongásteli helyzetekben is képes fenntartani józan, megfontolt gondolkodását, érzelmei nem árasztják el teljesen. Ez nem érzelemmentességet jelent, inkább, hogy tetteit nem irányítják olyan érzések, amiket nem ért meg. Az autonóm ember érzékeli saját érzéseit, de nem kerül olyan mértékben a hatásuk alá, hogy az érzések automatikusan meghatározzák a tetteit. Ennek köszönhetően a differenciálódottabb emberek szilárdabb énerővel rendelkeznek, jobban képesek szabályozni saját szorongásaikat és kevésbé ráutaltak a környezetükre. Ezért megtehetik, hogy nem áldozzák fel szabadságukat mások jóváhagyásáért.
A differenciálódott személy egyaránt képes az intim közelségre és a nagyobb távolságra. A szilárd autonómia tehát nem jelent érzelmi hűvösséget, inkább a közelség rugalmas szabályozását. Az erős énhatárok lehetővé teszik a nagyfokú intimitást, amit nem árnyékol be az összeolvadás félelme.
A túlzott elkülönülés ára, a szélsőséges leválás
Ahogy a túlzott összemosódásért, úgy a szélsőséges elkülönülésnek is súlyos árat fizetünk. Gyakran látjuk, hogy valaki menekülésszerűen leválasztja, levágja magát a családjáról. Érzelmileg megszakítja a kapcsolatot, vagy szóba sem áll bizonyos rokonaival, esetleg áthidalhatatlan földrajzi távolságban alakítja ki az életét. (A nagy földrajzi távolságnak természetesen sok más oka is lehet.)
Ez a fajta kilépés gyakran egy válaszreakció, kétségbeesett kísérlet a megoldhatatlannak látszó összefonódás megoldására. Az érintett gyakran egyenesen tagadja, hogy sok családi konfliktust megoldatlanul hagyott hátra. Ez a vállalkozás általában nem sok jóra vezet. Az illető, miután elvágta a fojtogató kapcsolatokat, előbb-utóbb újakat talál, például megházasodik. Az új kapcsolatok általában igen hasonló logikára szerveződnek és újratermelik a korábbi összemosódott szerkezetet, amiből menekülni kellett.
A téma párkapcsolati vonatkozásairól bővebben itt olvashat.
Forrás:
Goldenberg: Áttekintés a családról, Második kötet – Murray Bowen Családrendszer-elmélete
